E tragikus eset mit mondok nektek,
Egy őrült szerelem végére tesz pontot.
Talán a féltékenység volt a nagy hiba, Melyből lett a tragédia.
Szép tavaszi estén ahol csendes a táj,
Szerelem tüzében égett egy ifjú pár.
Hallkan súgdoloztak némán csókoloztak,
S a boldogság hevében vígan lubickoltak.
Ám az idő elmúlt a tavaszt nyár követte,
Nyarat pedig az ősz hűvös szele.
Szerelmük mámora tetőpontra hágott,
Őrjöngtek egymásért,és szöttek szép álmot.
Egy nap azután mégis vitatkoztak,
Sa vita hevében sértő szót kerestek.
Végül a fiu megütötte a lányt,
Majd elébe borult s kérte bocsánatát.
Könnyes szemmel mondta:
Kicsi kis szerelmem most az egyszer bocsásd ezt meg nekem.
Imádlak,szeretlek ne haragudj énrám,
Szörnyű vétkem szívemből bánom drágám!
Gúnyos sértő kacaj volt rá a felelet:
-tünj a szemem elöl,nem kellesz már nekem,
tudd meg nem szeretlek buta kisfiú,
gyüllöllek megvetlek átkozott fiú!
Mint a villám,mely lesúlyt a földre,
Oly erővel hatott a válasz a szívére.
Felállt,szólni akart,elcsuklott a hangja
Döbbenetes arccal nézett a lányra.
Lehajtotta fejét,s elindult az úton
Szívébe nyilalt a sajgó fájdalom.
Egy,csak egy gondolat járt emlékezetében:
Elküldött nem szeret, mit ér így az élet?
Otthonába érve leroskadt az ágyra,
Merengve gondolt az elmúlt boldogságra.
Tudta hogy vége van nem jön többé vissza,
Utolsó levelét eképpen fogalmazta:
Unom az életem ,így tovább nem bírom,
Inkább a csúf halál, mint a zord magány!
Tudom vétkeztem de nagyon megbántam,
Mindent gondoltam,de sajnos ezt nem vártam.
Utolsó percemben azért azt kívánom,
Te se legyél boldog-e világon.
Jussak majd eszedbe ha már nem leszek,
Emlékezz vissza mennyire szerettelek.
Ravatalomhoz ne merj közel jönni,
Utolsó utamat nélküled akarom megtenni.
Megszólal a harang a szomorú napon,
Gondolj akkor rám,könnyed ne hulljon.
Temessenek engem,temető sarkába,
Temető sarkának legméllyebb zugába
Ne találjon rám senki ezen a világon,
Talán majd megnyugszom a másvilágon.
Ha majd késöbb mégis megbánnád e dolgot,
Úgy érzed hogy többé nem lehetsz már boldog,
Gyere ki majd akkor a temetőbe,
Zug temetőnek legzugabb részébe.
Ott leszekén majd egy sírhalom alatt,
Alszom én már akkor, gyönyörű álmomat.
Borulj a sirhalomra s rám emlékezzél,
Emlékezzél arra,akit te nem szerettél.
Eképp fejezte be a fiú a levelet,
Melyre szeretet helyett egy könnycseppet ejtett.
KÖNNYEBB MEGHALNI MINT ÖRÖKKÉ SZENVEDNI.
Ezután csendesen elhagyta otthonát,
Magába zárkozva ment mindig tovább.
Nem szólt Ö senkihez kikkel találkozott,
Közelgő halálról méllyen gondolkozott.
Lassan felkúszott egy szikla tetejére,
Utolsó pillantást vetett a vidékre.
Levetette magát,a mélybe zuhant
Földre csapodva a lelke elsuhant.
Hiába várták,nem ment haza többé,
Barátai mentek,hogy megkeressék.
Hűvös őszi reggel rátaláltak végre,
Meredve feküdt egy szikla tövében.
Az egyik zsebében levelet találtak,
Mely meg volt címezve egy barna hajú lánynak.
Olvashatattlan volt,hisz a vértől elázott,
Csak a címzettértette meg e pár sort.
Nagy fájdalom közt,búsan eltemették
Siratták hisz nagyon szerették.
Volt ott még valaki,kit nem vettek észre,
Temető kapuban talpig feketében.
Ó hogyŐ mit érezhetett-e rövid idő alatt,
Gyötrödött a lelke,szíve majd meghasadt.
Csak állt némán s a múltra emlékezett,
Talán várná valaki kit egykor szeretett.
Eképp ábrándozott búsan egymagában,
Majd lassú léptekkel eltűnt a homályban.
Sötét este lett mire hazaért,
Szülei kérdezték de Ő nem felelt,
Vacsorázni hívták,de Ő nem evett velük
Halálsápadt arcán jéghideg bánat ült.
Édesanyja kérlelte:kicsi kislányom szólalj meg-
De Ő ellökte magától,s a szobába ment.
Csendes falak közt ha nem látta senki,
Bánatos szeméből könny csordult ki.
Késöbb mikor elcsendesült minden,
Lassan zajtalanul ment el.
Temetőbe érve lassultak léptei,
Hívta őt valaki igy rémlett neki.
Bent a sorok közt hevesen vert szíve,
Borús tekintete zugsorokat kereste.
Körülötte a fák csengtek és bongtak,
Megállás nélkül csak suttogtak:
S ekkor a méllyből megszólalt valaki,
Halk suttogásból szavak szűrödtek ki.
Meghalt a szeretőd miattad tette,
Becsapták a szívét ső belehalt ebbe.
Szeretett Ő téged, de te elkülted a halálba,
Nyugszik már a földbe örök némaságba.
Az éj leple alatt valaki halkan zokog,
Siratja a fiút ki már régen halott.
Késő bánat ezt maga is tudja,
De a szerelem áttöri s kínozza.
Megzörrennek a fák megint a temetőben,
Ismét szól a hang remegve:
Sirjál kislány,sirjál,zokogjon a lelked,
Neki is fájt de te elkülted.
A szellő elsuhant,csend borult a tájra,
Hangos zokogással borult a fejfára.
Végső bánatában egy tőrt rántott elő,
Teljes markolatig szívébe mártotta Ő.
Felszökkent a vére,sírhalomra zuhant,
Megremegett a teste,a lelke elsuhant.
Elcsendesült minden,a temető néma,
Csak egy hulla van a sírra borulva.
Másnap édesanyja bement a szobába,
Bevetett ágyát,üresen találta.
Amint a nyitott ablakra tévedt a szeme,
Mindent megértve zokogva borult le.
Ekkor kopogtatott a temető őre,
Benyitott hozzájuk,s szomorúan ült le.
Halk szavakkal mondta,
Kislányuk nem él már,friss halmon feküdt szívében egy tőrrel!
Pillanatnyi csendez zokogás követte,
Sírt az öreg pár egymást átölelve.
Ekkor a halottat behozták a házba,
EZ VOLT HÁT A SZERELEM TRAGÉDIÁJA!!!!!
