Linnyke...

Fura dolog ez a hiányérzet. A legváratlanabb időben jelentkezik, képtelen helyzetekben.
Betöri az ajtót. Nem kopogtat, nem kérdezi, hogy alkalmas-e ,
és a legfontosabbat is elfelejti, hogy fel vagyok-e rá készülve.
Csak jön és beköltözik a lelkembe. Próbálom nem észrevenni, elterelni a gondolataimat.
De azokon a napokon, mikor meglátogat, a könyvek közül előkerül egy réges-régi fénykép,
a rádióban felcsendül egy évek óta nem hallott dal vagy az utcán elsuhan egy ismerős kabát.
Emlékeztet azokra az időkre, mikor még nem ismertem Őt, a hiányt.
A múlt boldogságából azonban csak egy pillanatot engedélyez. Végül megtör.
Fájdalmat ébreszt és könnyeket fakaszt. Az időt lelassítja, az álmokat elkergeti,
és mikor már minden energiámat elszívta, elmegy.
Elmegy úgy, ahogy jött, kérés nélkül… váratlanul.